2018. július 11., szerda

Take me down to your paradise /5.

„Visszaoson a házba, az emelet zeng, mindenhol máshol csend van. Az emeleten gitárhúrok pendülései kergetőznek, és Lance hangja terelgeti őket. Keith megtorpan hallgatni, a szavak spanyolul hullámoznak végig a folyosón, a gitár egybefüggő dallamot ad hozzájuk, a zene nyelvét mindenki érti, és Keith egyáltalán nem ért hozzá. Résnyire nyitva hagyja a fürdőszobaajtót, és olyan csendesen tusol, amennyire csak tud, hogy közben hallgathassa, ahogyan Lance dalok néhány sorával szórakoztatja magát.”
A fanart alkotója Hazy.
<<-- Negyedik nap


Ötödik nap

A csók egyszerre kapkodó, üdvözlő, forró és könnyízű, egyszerre robbantja fel a szívét és az ereit, lopja el a lélegzetét, és kapcsol ki minden értelmes gondolatot a fejében. Lance ajkai puhák, az egyik karja a nyaka köré kúszik, az ujjai a hajában, és a nyelvétől el akar olvadni, ott helyben a tetőn, pont annyira fantasztikus, mint ahogyan emlékszik, pedig csak egy alig-érintésről van szó.
- Ezt! – szusszan hangosan Lance, és a vállának szorítja a homlokát, a lélegzete annyira forró, hogy még a pólóján keresztül is érzi. – Ezt szeretném csinálni egész éjszaka – mondja, és a hangján érződik a vigyor. Keithnek annyi ereje sincs, hogy visszavigyorogjon, talán csak mosolyog, de ebben sem biztos. – Veled. Lehet? – Felemeli a fejét, a szemei ragyognak, mosolyog, és az előbbi szomorúságának nyomai csak a csillag alakban összetapadt szempillái.
- Lehetne, hogy nem a tetőn...? – kérdez vissza, és a másik felkuncog.
- Amit csak szeretnél – válaszolja, de mielőtt elmozdulna, még összesimítja az ajkaikat, alig néhány másodperc. Keith elfelejt levegőt venni, és az agyában rövidzárlat, teljes sötétség, tartalékgenerátora nincs. Lance a létrán állva néz rá fel, mire végre meg tud mozdulni. Leszédeleg, a fiú elkapja a kezét és úgy húzza magával a házba, Virgilio már nincs a konyhában, felosonnak a lépcsőn, és még mielőtt mind a ketten az ágyra borulnának, Lance ráfordítja a kulcsot a zárra. – Csak egy perc – ígéri, és a telefonja a kezében, üzenetet ír valakinek, talán a nővérének, aztán az asztalra csúsztatja a készüléket, az rezzen még egyet, de a fiú már nem foglalkozik vele.
Keith csak áll ott, nem igazán tudja, mit kellene tennie, azt pláne nem, mit kellene mondania. De – és talán ez egyszerre a legszebb és a legrosszabb az egészben – Lance nem szól érte semmit, csak közelebb lép hozzá, az ajkain halovány mosoly játszik, a keze után nyúl az egyik kezével, összefűzi az ujjaikat megint, a másikkal átkarolja, a keze először a vállán, majd lesimít egészen a derekáig, Keith bőre lángol ott, ahol hozzáér, szeretné, ha
mindenhol megérintené, lehetőleg egyszerre. Nem tudja, hogy kérje meg rá, és amikor megpróbálja, sóhaj szökik csak ki az ajkain, mert a teste egy rohadt áruló, ami úgy simul Lance érintésébe és Lance csókjába, mintha mindig is erre vágyott volna. A szabad karja, amivel nem Lance ujjait szorítja, önálló életre kel, magához öleli, hogy még véletlenül se tudjon eltávolodni vagy elszökni tőle. A pólója vizes az egész hátán a tetőn megmaradó víz miatt, mégis rászorít az anyagra. És csak csókolják egymást, mintha szükségük lenne rá az élethez, mintha olyan fontos lenne, mint a levegő.
Lance hirtelen húzódik el tőle, nagy kortyokban veszi a levegőt, szinte már zihál, és rámosolyog közben. Kihúzza a kezét az ujjai közül, mindkét tenyere a csípőjére simul, ahogy finoman hátrébb tolja, mintha táncolnának, lép utána, és Keith csak egy pillanattal később jön rá, mi volt a terv. Lance ágyának rugói panaszosan felnyikordulnak, mikor mindketten rázuhannak, és a fiú a vállába nevet, mielőtt felemelné a fejét. Azután helyezkedni kezd, a térdei Keith csípője alatt, a lábszára az ő combjához simul mindkét oldalt, a karján támaszkodik felette, és ő csak néz fel rá a sötétben. Bárki más simulna így fölé, rosszul érezné magát, minden izma azonnal a túlélésért küzdene, és most nem akar mozdulni, hogy a pillanatnak vége ne szakadjon, csak átkarolja Lance nyakát megint, hogy visszahúzza a csókra, amiből soha nem elég.
Lance ujjai a hajában, ujjbegyei a bőrét cirógatják, a csókja hullámzó, hol egészen lassú, már-már lusta és nemtörődöm, hol kapkodó és heves, hogy csoda, egyáltalán nem gyullad ki tőle semmi. És az érintései közben, mintha a tarkójától indulva elektromosság bizsergetné végig a gerincét le és fel, cikázva, és soha nem gondolta, hogy ilyen van. Hogy létezik. Hogy annyitól reszkessen, hogy valaki csak hozzáér és megcsókolja. Olyannyira, hogy kénytelen megszakítani a csókot, félrehajtani a fejét egy kicsit, hogy levegőt kapjon. A mellkasa őrültebb ütemben hullámzik, mint bármelyik harc közben.
- Minden rendben? – kérdezi suttogva Lance, éppen csak a füle mellett. A lélegzete forró, a hangja karcos, ő is zihál, és érzi az izmai reszketését magán.
- Én... – kezdené, de elakad. – Igen – sóhajtja, mert ez a legegyszerűbb.
- Azért majd aludnunk is kell – motyogja a másik egy kicsit csalódottan.
- Még ne.
- Még nem – ért egyet. – Van egy ötletem, ha már itt vagyok... – A hangja dorombolás, és Keith meglepetten felnyikkan, amikor végighúzza az ajkait a fülén, és a puha-forró érintés lecsúszik a nyakára. Levegőért kap, fel akarja húzni az egyik térdét, de Lance-be ütközik közben, aki kicsit feljebb emelkedik. – Hé-hé, ne ölj meg – kéri félig nevetősen.
- Sajnálom – mondja gyorsan.
- Nincs baj – mosolyog rá, felemeli a lábát, közben a keze a térdére simul, és óvatosan széthúzza annyira, hogy a lábai közé tudjon térdelni. – Így jó? – Csak bólint rá, és Lance visszahajol hozzá. – Mit szeretnél, mit csináljak?
- Csináld megint – motyogja, alig ejtve a szavakat. – A nyakamnál.
És az ajkai megint a bőrén, csak csókolja és cirógatja, nem hagy nyomot, Keith mégis fészkelődik alatta, mert túl jó, túl jó, hogy csak úgy mozdulatlanul tűrje. Némán sóhajtozik csak, és igyekszik nem hagyni, hogy a torkából felszakadjon az a nyögés, ami annyira kikívánkozik, de nem és nem akarja engedni. Egy óvatlan pillanat, Lance ujjai, a tenyere becsúszik a pólója alá, a bőre forró, Keith izmai összerándulnak az érintés alatt, és az a nyögés megzengeti a hangszálait. Ezzel egy időben Lance csuklójára fonja az ujjait, és elhúzza a hasától – ez most túl sok. Tudja, hogy ez semmi, hogy néhány csók másoknak semmi, hogy korabeli srácok bármelyik parkban ennél tovább mennek, de nem akarja. Félig feltámaszkodik, Lance a szemeit lesi, végül elmosolyodik.
- Sajnálom – suttogja. – Elengedhetsz, semmi olyat nem akarok, amit te sem. – Elernyednek az ujjai, talán egy kicsit túl szorosan is fogta, és Lance visszaigazítja rá a pólót, majd a sarkaira ül, így elég távol kerül. Legalábbis éppen karnyújtáson kívül esnek az ajkai, és az már sok.
- Fejezd már be – mondja. Megköszörüli a torkát. – Hogy mindenért bocsánatot kérsz.
- Hé. Hé, én csak próbálok figyelmes lenni – válaszolja.
- Nem vagyok cukorból.
- Azt én is tudom – vigyorog rá, de a mimika hamar eltűnik. – Csak nem akarom megint elrontani. Nem akarlak megint elriasztani.
- Én nem... – Keith frusztráltan sóhajt, rendesen felül az ágyon, mielőtt folytatná. – Nem rontottál el semmit, oké? Én csak még soha senkivel-
- Tudom – szól közbe puhán, szinte már megértően. – És nincs vele semmi baj. – Keith nem érzi úgy, hogy nem lenne baj, mert ez a terep túl ingoványos neki, túl ismeretlen, vagy talán csak túl
felfedezetlen. Éppen csak a szélén jár mind gondolatban, mind fizikailag. – Oké, ennyi izgalom elég lesz mára – szólal meg Lance megint, és egész egyszerűen kibogozza a végtagjaikat, majd végigdől az ágyán. – Maradhatsz, ha akarsz – teszi hozzá. – Remélem, te nem verekszel álmodban.
- Nem igazán – válaszolja, és óvatosan helyezkedni kezd. Az ágy nem szélesebb, mint ami Isabelnél van, de egyikük sem foglal sok helyet, így van esély rá, hogy elférjenek.
Lance ágyának öblítő és esőillata van, ez utóbbi nyilván a fiú vizes ruháitól, de egyáltalán nem zavaró. Kap egy párnát, és amikor úgy fordul, hogy rálásson a másikra, az álmos-fáradt mosollyal néz vissza rá.
- Mi van?
- Inkább negyven-hatvan százalékot saccoltam arra, hogy maradsz és arra, hogy nem, mint fifty-fiftyt.
- Késő éjszaka van, és te matekon gondolkodsz?
- Ez történik, ha feszült vagyok. – Talán a vállát is megvonná, ha nem feküdne éppen. Keith nem kérdez rá, csak lehunyja a szemeit. Lance pedig, mint aki csak erre várt volna, addig fészkelődik mellette, míg a homlokát a mellkasának nem tudja támasztani, Keith egy félig szándékos mozdulattal megtámasztja az állát a feje búbján, és óvatosan átkarolja Lance-t. Érzi maga mellett megrezzenni a másikat, egy elfojtott nevetés néma hullámzását. – Nem is csinálod rosszul – suttogja, és átdobja az egyik lábát az övéin, aztán a karját is az oldalán, ez már határozottan egy ölelés, egy
összebújás. Nem egészen biztos benne, hogy el fog tudni aludni. Lance egy hosszú sóhajjal elereszti a gondolatait, amik nyomasztják, és hamarosan elalszik, ezt hallja a légzéséből.
Keith csak hallgatja, koncentrál, hogy ne mozduljon, egészen furcsa érzés, hogy egy élő, eleven test simul az övének, egészen ismeretlen, de nem feltétlenül rossz, sőt. Mégis, sokáig kell győzködnie magát, mire sikerül elaludnia.

A telefon, Lance telefonja az íróasztalon akkor kezd zenélni, mikor a nap még nem kúszik fel a horizontig. Lance összerándul, azután egy pillanat, eltűnik mellőle, eltűnik
róla, és a zene elhallgat. Anélkül teszi be maga mögött az ajtót, hogy bármit mondana, és Keith visszazuhan az álomba most, hogy egy kényelmesebb pozícióba tud fordulni. Fogalma sincs mennyivel később, csendesen nyílik az ajtó, Keith csak fél szemmel néz fel, Lance egy törölközővel a derekán oson be. Visszahunyja a szemét, mire megint felnéz, valami nem stimmel.
Azért néz fel, mert hall valamit, ami furcsa, nem oda illő, egy reszketeg sóhajt. Lance kapkodó mozdulattal rántja be a függönyöket az ablak előtt, ami örökké tárva-nyitva van, azután megfordul, a pólója kifordítva van rajta, a párkányra ül és előre görnyed, az egyik keze az arca előtt, a vállai megreszketnek. Élesen szívja be a levegőt, r
eszketegen fújja ki, és csak ennyi hallatszik, a légzése, ahogy kapkod. Keith felül az ágyon, egy pillanat alatt éber, ez is egyfajta vészhelyzet, csakhogy ezzel nem igazán tud mit kezdeni.
- Lance? – szólítja halkan a másikat, az csak a szabad kezével int nemet felé.
- Semmi gond – suttogja másodpercek és egy mély levegővétel múlva. – Sajnálom, felébresztettelek? Én nem... – Elhallgat, és lassan lecsúszik az ablak elé, az íróasztala és egy gitártok közé, és olyan kicsire húzza magát össze, amennyire csak tudja. Ami már Keitht is meglepi, minden hajlékonysága ellenére. – Én csak... szeretnék egyedül maradni.
A motyogásból alig érti ki, de mozdul, és bármennyire is ellenkezik valami ott belül, mégis behúzza maga mögött az ajtót. Azután arra gondol, hogy ez rossz ötlet volt, és eloson a szobáig, ahol Mayte alszik. Óvatosan bekopog, és a hangokból ítélve felébresztette a lányt, de valamit muszáj tennie, akkor is, ha Lance nem akart vele lenni.
- Ne haragudj – kezdi lassan, mikor Mayte rápislog, kócosan, gyűrötten és a pizsamája alig valamennyi ruha. – De Lance... – és elég ennyit mondania, hogy a másik kisuhanjon mellette az ajtón és meg se álljon Lance szobájáig. Az ajtó nyitva marad, Keith utána lopakodik. Mayte az öccse nevét ismételgeti, spanyolosan, úgy mondja Lancito, a hátát simogatja ahogy mellé ül, és a fiú felzokog, egészen halkan csak, a lány csontos vállának szorítja az arcát és ha mond is valamit, azt Keith nem tudja kivenni.
Néhány perccel később Lance megnyugszik egy kicsit, hajlandó átmenni az ágyára, és Mayte mellé ül, a haját simogatja, míg el nem csendesedik, míg el nem alszik. A nővére mélyet sóhajt csak, majd felnéz rá és elmosolyodik. A mimika kicsit fáradt, kicsit szomorkás. Nem sír, bár talán akarna, és nyoma sincs bosszússágnak.
- Kösz, hogy szóltál – suttogja.
- Mi... – kezdené, de a lány félrebiccenti a fejét, mintha gondolkodna. Talán a megfelelő szavakat keresi a mondandójához, és Keith kivárja.
- Anya nagyon rosszul van, azóta, hogy eltűnt, és most megint rosszabb, mert visszajött. Néha elég... szörnyű, ami van. Úgy értem, megpróbáltuk mind túltenni magunkat valahogy, de azért reménykedtünk és... és egyszercsak visszajött, épen és egészségesen, és anya megint teljesen kiborult. Neki ez mindenhogy trauma. Elveszteni a fiát, visszakapni a fiát. És közben Lance... hogy bír ilyen ostoba lenni... – Mayte megrázza a fejét, mintha a gondolat abszurdságát akarná jelezni vele. – Biztos észrevettétek ti is, hogy néha szorong. Attól fél, hogy nem szeretik. Pedig valaki, aki ennyi szeretet ad a környezetének, hogy is gondolhatja, hogy nélkülözhető vagy pótolható, vagy nem is tudom... Nem értem, de valahogy néha ez van a fejében, és képes magával elhitetni, hogy így van, pedig semmi oka nincs rá.
Keith zavartan maga elé bámul, észrevette, persze, hogy észrevette, de sosem tűnt
ennyire komolynak. Persze, sosem tudta hová tenni, néha olyan semmiből jövőnek tűntek azok a gondolatok, azok a szavak. Nem látta a rendszert mögöttük, talán nem is törődött velük különösebben. Hogy nem tűnt fel? Hogy nem tűnt fel egyikőjüknek sem?
- Most jobb, ha hagyjuk aludni – mondja Mayte, és ráigazítja Lance-re a lepedőt, amit takarónak használ. Még egy utolsó simítás a hajába, és óvatosan felkel mellőle az ágyról. – Próbálj meg te is visszaaludni.
- Az nem fog menni – csóválja a fejét, és egy egész kicsit reménykedik, hogy Mayte nem kérdez rá, mit is keresett ő Lance-nél hajnalban. (Mit is keresett?)
Mayte nem kérdez, csak visszatámolyog a szobájába, Keith pedig nem tud mit kezdeni magával, átöltözik és kioson a házból. Rohanvást indul abba az irányba, amerre pár nappal ezelőtt is. El a fészer mellett, még csak nem is gondol a motorra közben. Nem arra gondol, hogy el innen, csak arra, hogy kell egy kis idő. Kell egy kis távolság. Kell valami, amivel rendbe szedheti a gondolatait.
Elveszteni a fiát...
Tudja, hogy soha nem fogja megtudni, tudja, hogy soha nem fog kiderülni, és, hogy időpocsékolás ezen gondolkodnia, mégis... Egyre az jár a fejében, hogy az anyja, az ő anyja is traumaként élte-e meg, hogy elhagyta őt, vagy...? Vagy talán nem érdekelte. Vagy talán... Keith megtorpan, hosszan fújja ki a levegőt, és körülpillant. Megpróbál megnyugodni, mielőtt még hagyná a gondolatait teljesen elúszni, magára záródni. Ezerszer megbeszélte már magával, hogy ez nem fontos. Nem tud változtatni rajta. Ugyanígy nem tud változtatni Lance édesanyján sem. Mégis furcsa neki, hogy az öröm, a viszontlátás boldogsága lehet ennyire sokféle, lehet kifejezni szavakkal, ölelésekkel, érintésekkel és könnyekkel is.
És Lance... Sóhajt és tovább lendül, mindig csak előre a párás reggelben. Nem tud dönteni, melyikük a nagyobb idióta, melyikük váratta tovább a másikat. Melyikük reménykedett többet titkon.
Én meg maradok a reménytelenül szerelmes típusú srác.- A fenébe – szökik ki az ajkain hirtelen.
Nem mondtak semmit. Mégis úgy érzi, egyetlen perccel sem húzhatja tovább az idegeit még ezzel is. Mégsem fordul vissza azonnal. Kell egy kis idő, és Lance most alszik, biztosan elnézi neki még ezt a pár órát.

Visszaoson a házba, az emelet zeng, mindenhol máshol csend van. Az emeleten gitárhúrok pendülései kergetőznek, és Lance hangja terelgeti őket. Keith megtorpan hallgatni, a szavak spanyolul hullámoznak végig a folyosón, a gitár egybefüggő dallamot ad hozzájuk, a zene nyelvét mindenki érti, és Keith egyáltalán nem ért hozzá. Résnyire nyitva hagyja a fürdőszobaajtót, és olyan csendesen tusol, amennyire csak tud, hogy közben hallgathassa, ahogyan Lance dalok néhány sorával szórakoztatja magát.
Mire Keith még nedves hajjal, a bőrén a zuhany párájával kopogásra emeli a kezét, Lance már egy olyan dalt énekel, amit ő is ért:
-
… I'm not looking for somebody / With some superhuman gifts / Some superhero / Some fairytale bliss / Just something I can turn to / Somebody I can kiss / I want something just like this... – Elhallgat, és ő végre bekopog. – Bújj be! Hé, heló, éppen rád gondoltam – vigyorodik el, amikor benyit, és a szemei ragyognak, a reggeli rosszkedvének nyoma sincs. Sokkal rendezettebb képet mutat, a pólója most jól van rajta, a függönyök széthúzva, ömlik be a napfény, és a fiú mezítláb dobol egy ütemet a padlón, talán egy következő dalhoz a fejében lévő lejátszási listáról.
Egyetlen másodpercre nem tudja, mit kellene mondania, egyetlen másodpercre csak annak örül, hogy Lance rendben van, legalábbis a rémisztő szomorúsága most távol áll tőle. Egy másodperccel ezelőtt még a fejében volt, mit akart mondani. Megköszörüli a torkát.
- Beszélnünk kell – mondja végül. Lance elhúzza a száját.
- Amikor így mondod, mindig az jön, hogy hülyeséget csináltam – mondja, és megtámaszkodik az ölében lévő gitáron. A hangszer csendesen tűri.
- Ezt nem mondtam – ingatja a fejét.
- De gondoltad. Sokszor – mutat rá. – Akarsz leülni?
- Nem. – És utána veszítve a magabiztosságából, amit annyira meg akar tartani, végre kiböki az elsőt, ami miatt jött: – Nézd, én nem tudtam, hogy neked van ez a szorongásod, és...
- Woo-woo, álljunk meg egy pillanatra! – vág közbe Lance a kezei felemelve, a gesztusaiban is közbevágás. – Ez nem a te... – elakad egy pillanatra, talán végigpróbálja a szavakat, mi lehet a megfelelő. – Ez nem a te
bármid. Nem kell vele törődnöd.
- De...
- Nem a te dolgod, Keith – ismétli, a hangjában éppen annyi figyelmeztető él, hogy komolyan vegye. – Nem tudsz vele csinálni semmit. Nem
kell vele csinálnod semmit. Oké?
- Oké – visszhangozza, holott az egész lénye ellene van.
- Játsszak neked valamit? – kérdezi, és a hangja egy csapásra könnyű, mintha eddig is súlytalan témákról lett volna szó.
- Nem fogsz megkímélni.
- Annyira nem hangzom rosszul – nevet fel.
- Tényleg nem – ismeri el, és Lance oda sem figyelve megpengeti a húrokat, kellemes dallam, pedig talán csak most találja ki, míg gondolkodik.
- Tudom is! Ez tetszeni fog! – Lelkesen vigyorogva felkapja a mobilját az ágyról, pötyög valamit, talán kottát keres, vagy dalszöveget, és utána úgy teszi le, hogy rálásson. Egy ideig csak az ütemet dobolja, azután hümmög, beletelik egy kis időbe, míg Keith rájön: elhagyja a dalszöveg elejét. A dallam, pattogós, hirtelen, és amikor énekelni kezd a hangja egészen más, mint korábban a lassúbb daloknál:
– I need to know / That when I fail you'll still be here / 'Cause if you stick around, I'll sing you pretty sounds / And we'll make money selling your hair / I don't care what's in your hair / I just wanna know what's on your mind / I used to say- Aú, hé! – És elhajol a következő párna elől, amit az arcába akar vágni az előadásért. – Pedig direkt neked tettem félre!
- Inkább ne énekelj – morogja, és megállja, hogy a második párna után gombócba gyűrje a lepedőt és azzal is megpróbálja eltalálni.
- Ne már, csak most jöttem bele – kacag fel. – Hallottad már a-
- Nem, és nem is fogom – rázza a fejét, mire Lance csak felszusszan és leteszi a gitárt.
- Nem a te kedvedért – teszi hozzá. – Amúgy, megígértem a kicsiknek, ha tiszta idő lesz az éjjel, kimehetünk hullócsillagokat nézni. Ha van kedved, gyere velünk. Nekik nagy buli, hogy kimaradhatnak sokáig, szóval jó lesz.
Keith csak bólint, és arra készül, hogy előhozza a másodikat, amiért itt van. Lance közben elcsomagolja a gitárt a tokba, és visszateszi a sarokba, azután szembefordul vele. És kíváncsian pillant rá, mintha tudná, hogy még nem fejezte be. Pontosan tudja. Néha ez csak megtörténik, és kereshetnének rá valami logikus magyarázatot amiben szerepelnének oroszlánok, kötelékek és az univerzum megmentése, de talán pont ez nem fogalmazódik meg egyikükben sem.
- Csak rajtad múlik, mit szeretnél – mondja Lance, talán csak azért, mert tudja, hogy ő nem bánik olyan jól a szavakkal. Egy egész kicsit hálás érte.
A tettekkel már egyszerűbb: odalép hozzá, átkarolja a nyakát, és addig csókolja, míg elfogy a lélegzete, míg muszáj egyetlen pillanat szünetet tartania, amíg Lance rávigyorog és azt mondja:
- A beszélgetésnek ezt a részét határozottan szeretem. – Keith csak a pillantásával üzeni, hogy ugyan, fogná már be, Lance pedig kihívóan néz rá vissza.
Keith nem igazán riad meg a kihívásoktól.



/Lance a Coldplay és a The Chainsmokers közösét a 
Something Just Like Thist és a 
Twenty One Pilots We Don't Believe What's On TV című számait játssza.
//Hatodik nap -->>

2 megjegyzés:

  1. Szóval már azóta szemezgetek ezzel, amióta először felraktad de most jutottam csak el odáig, hogy el is olvassam a kint lévő fejezeteket, de ÚRISTENN. Néha nem tudom, hogy mennyire szükségem van egy kis keserédes-néha boldog Klance-re, aztán ezeket elolvastam és imádom. /Tudod, ilyenkor nem tudom összeszedni a gondolataimat, mert még az egész hatása alatt állok. Annyira aranyosak a srácok, nem bírja a lelkem xD/ Nagyon várom a következőt qwq

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez a jó a blogban, hogy türelmesen megvár ;) UGYEHOGYUGYE erre mindannyiunknak szüksége van~ Semmi gond, én annak is örülök, hogy írtál valamit~ A tizenharmadikával kezdődő héten érkezik az új fejezet~
      Köszönöm, hogy olvastál és írtál is~ <3

      Törlés