2017. augusztus 9., szerda

Megöregszünk majd

Cím: Megöregszünk majd [#címadódal]
Fandom: Tales of Zestiria [játék]
Páros: Sorey x Mikleo
Korhatár: 16
Figyelmeztetés: keserédes érzések
Történet: Sorey visszatért, ám még mindig ember. Egy emberöltőjük van Mikleóval, amit az álmaiknak szentelnek.
Megjegyzés: A játék vége óta akárhányszor hallom a Majdot, mindig ők jutnak róla eszembe. Munka közben pedig végre sikerült történetté alakítanom az érzéseimet és a gondolataimat.
Megjegyzés kettő: előfordulhat, hogy a kedvenc ficem, a Whiter Away hagyott némi nyomot rajta, bár mostanában nem olvastam újra.
A kedvenc képem alkotója Ini Mini.
Terjedelem: one-shot, 3000 szó
Jó olvasást~
Hogy hallja a szél, hogy itt voltunk



Megöregszünk majd



Ahogy felkelek, jól esik odanézni rád

Sorey megmozdult, próbált kényelmesebb pózba fordulni, de ez nem volt annyira egyszerű. A vékony pléd és a végtagjaik szoros összevisszaságban fonódtak össze, hogy Mikleo azon gondolkodott már órák óta, hogyan képes így a másik aludni egyáltalán. Mégsem ébresztette fel azért, hogy rendezzék a soraikat. Annyira nem volt kényelmetlen, hogy Sorey félig rajta alszik, sőt, valahol a zsibbadáson túl ez volt a legjobb érzés a világon, hiszen ez azt jelentette: itt van, itt van, ittvan.
Sorey megmozdult, óvatosan összehúzta magát, hogy egészen elkülöníthető lett, melyik oldalán fekszik az ágynak, és visszaigazította magukra a plédet, csak az egyik lábát dugta ki alóla. Mikleónak nem kellett volna betakarózni, amúgy sem érte be őket teljesen, így nem zavarta, hogy a hátára nem jutott belőle, mikor az oldalára fordult és felkönyökölt. Sorey pedig, kapva az alkalmon, a karjához simította az arcát, az ajkai a bőrén, Mikleo elmosolyodott, a szabad kezével a barna hajba túrt. A fiú mosolygott, lehunyt szemekkel, halovány pír szökött az arcába, amikor a szeráf ujjai lejjebb csúsztak a tarkójára, majd át a füle mellé, és a bőrére sóhajtott.
- Az normális, hogy mindenem fáj? – kérdezte halkan, mire Mikleo ujjai megálltak.
- Mi fáj? – kérdezte meg sem próbálva elnyomni a hangjából az aggódást.
- Csak elaludtam mindenem – felelte. A szeráf hosszan fújta ki a levegőt, Sorey megbökdöste a karját az orrával. – Bújjunk össze megint – suttogta felpillantva, a szemei ragyogtak, még úgy is, hogy kicsit álmosnak tűnt.
- Korán reggel? – érdeklődte elmosolyodva, de fölé simult, Sorey pedig felhúzta a térdeit és átkarolta.
- Ki beszél és mit mond... – mormolta az ajkainak, mielőtt megcsókolták egymást.
Sorey bőre még alvás-meleg volt, érinteni-, és csókolnivaló; a fiú hangosan nevetett, mikor a nyakába szuszogott, és ösztönös mozdulattal karolta át a csípőjét a lábaival.
Mikleo megint fiatalnak érezte magát, fiatal-fiatalnak, olyan idősnek csak, mint a teste mutatja, és nem annyinak, amit a nála is idősebbek a szemeiből olvasnak ki. Sorey nevetése és a ragyogás a szemeiben visszahozta az érzést, amire nem is emlékezett, az érzést, aminek csak a hiánya volt meg, az érzést, hogy ketten vannak, és a világ az övék.
Sorey tizennyolc éves volt, csak pár hónapja ébredt fel évszázados álmából.

Amit választunk az minket is választ
Ne legyen semmi se túl messze

A nap már eltűnőben volt a hegyek csúcsai mögött, a meleg azonban megmaradt a levegőben, még a tó felől sem érkezett elég hűvös, hogy azt kellemesnek lehessen nevezni. Még Mikleo is kezdte kényelmetlenül érezni magát, holott rá kevésbé hatottak a környezet viszontagságai, mint az emberekre.
Az időjárás azonban nem tudta megállítani az olyanokat, mint Sorey, aki már órák óta a hylandi lovagság fővároson kívüli gyakorlópályáján csattogtatta a kardját. A kihívói lovagok voltak, és legalább annyira lelkesek a kardforgatás művészetében, mint Sorey maga, akinek a technikája minden korban kuriózumnak számított. Az első kihívók hangos és magabiztos fiatalok voltak, fényes és éles pengékkel, Sorey ügyesebb volt náluk. Utánuk jöttek az idősebbek, megfontolt, kiszámított mozdulatokkal, de Sorey gyorsabb volt náluk.
És aztán jött a parancsnok, egy kétélű, hosszú fegyverrel, és megegyeztek, ha győz, Sorey marad és megtanítja nekik a technikáját. (Sorey egyezkedés nélkül is szívesen megtanított volna néhány mozdulatot bárkinek.) A parancsnok alaposan megfigyelte a korábbi csörtéket, mert nem lehetett meglepni, és nem hagyta elveszni a figyelmét sem. Mégis, a mozdulat, amit Sergeitől lesett el, és ami alapvetően olyannyira kirívott a stílusából, hogy még Mikleónak is tisztán észrevehető volt, holott ő nem értett hozzá, nos az a mozdulat olyan hirtelen érte a parancsnokot, hogy elvesztette az egyensúlyát és a földre huppant. A hirtelen csendben Sorey a hüvelybe csúsztatta a sokat látott kardját, és kezet nyújtott a férfinak, mosolyogva húzta fel a földről, de a mosolya nem fölényes volt, inkább barátságos.
- Őrző, azt kell mondjam, a legendák egyáltalán nem túloznak – jelentette ki vigyorogva, és megveregette a vállát. – Most már pihenjünk – vetette fel, és Sorey bólintott, majd hátrafordult felé.
Mikleo kissé távolabb, egy fa lombja alatt figyelte az eseményeket, hagyta, hogy Sorey az emberekkel törődjön egy kicsit. Hagyta, hogy a sajátjaival legyen, még ha ezt neki nem is mondta ki. Most azonban visszamosolygott, és egy pillanatra elveszett a másik ragyogó pillantásában. És Sorey odakocogott hozzá, vigyorgott, büszke volt magára. És Mikleo is büszke volt rá, hát persze, hogy büszke volt rá.
- Szóval, most már úgy fognak emlegetni, hogy Sorey, aki egy díszkarddal fegyverezte le az egész hylandi lovagságot? – érdeklődte, míg a másik kiitta a kulacsa maradékát.
- Ne kezdd te is – nevetett rá Sorey, de leguggolt mellé. – Nem jössz oda?
- Remekül megvagyok itt is – felelte nyugodtan. – Este megnézhetnénk a fürdőházat, mit szólsz? – A zöld szemek, ha lehet, még lelkesebben ragyogtak fel az ötletre.
- Jól hangzik! – ezzel visszavágtatott a lovagokhoz, talán, hogy mégis megmutasson nekik egy-két mozdulatot.
Sorey huszonnyolc éves volt, és az ereje soha nem fogyott el.

Amit olvasunk, az minket is olvas
Az üresebb lapokat tépd össze

Sorey kihúzta magát, mosolygott, majd megkérdezte:
- Milyen? – Mindig megkérdezte, ha új ruhákat vett, mert Mikleo mindig ráhagyta, mi tetszik neki, vagy mi a kényelmes. És talán ezért sem változott sokat a ruhatára, mert Sorey kényelmes volt, és szerette a jól bevált dolgokat. Legalább az ilyen másodlagos tényezőknél.
- Jól nézel ki – ismerte el, és a másik ezt akarta hallani. Mikleo ráhunyorgott egy kicsit, míg Sorey visszakötötte az oldalára a kardot, a mozdulat megszokott volt.
Sorey nőtt még a húszas évei közepéig, az alkata követte ezt a változást, a vállai is szélesedtek egy kicsit, de az arányai megmaradtak. Az arcáról eltűntek az utolsó kisfiús vonások is, ugyanakkor továbbra is kellemes, kedves benyomást keltett, hiszen a legtöbbször mosollyal fogadott másokat. Az állára reggelre sercegő borosta nőtt, ami szúrt és karistolt, de Mikleo nem bánta, amíg rendszeresen leborotválta. A hajába belevegyült már egy-egy világosszínű hajszál, de éppen csak észrevehetően, a mindent belengő lelkesedése változatlan maradt.
A pillantása, amivel rá nézett, változatlan maradt, és csakis őt tüntette ki vele.
Ez azért volt fontos, mert Sorey tetszett az embereknek. Ereje teljében lévő férfi volt, csupa kedvesség, csupa mosoly, csupa lelkesedés, rendíthetetlenül szilárd jóság és állandó segíteni akarás. No meg persze az állandó jelzője, az, hogy ő az Őrző. Ez sokakat megmozgatott a kontinens két nagyobb országában, bármerre járt is, röpködtek a feje felett a nyílt vagy burkolt házassági ajánlatok.
Az első pár ilyennél Mikleo arra gondolt, hogyha Sorey úgy döntene, hogy meg akar házasodni, és egy másik emberrel akar élni, akkor el kell engednie. Teljesen mindegy, hogy ez neki mennyire fájna. Azt már régen tudta, hogy hiába vannak együtt, túlontúl különbözőek. Hogy egyszer eljöhet annak az ideje, amikor Sorey szeretne tényleg ember lenni, és nem csak átutazóban megszállni a sajátjai között.
De ennek mégsem jött el az ideje.
- Nem is tudom – kezdte elgondolkodva, mikor arról kérdezte, hogy miért hagyta ott végül az egyik nemes lányát, akivel úgy tűnt, szimpatizálnak egymással. – Ha valaha is azon gondolkodtam, mi lesz velem később, mindig csak azt láttam magam előtt, hogy veled vagyok. És nem is igazán szeretnék mást. Miért, te talán szeretnél? – Mikleo csak sóhajtott és megrázta a fejét. – Különben is mindenkinek megmondom, hogy senki nem érhet a nyomodba.
- Tényleg? – hökkent meg, mert ez új volt.
- Akik nem látnak, azok szerint ez nem jó ötlet, és gondoljam át; akik látnak, azok azt hiszem, hamarabb megértik, hogy nekem ezen nem kell gondolkodnom. Egyszer biztosan megunják majd, nem?
- Nem is tudom, az emberek elég kitartóak – jegyezte meg elmosolyodva, és a másik felnevetett.
Sorey harmincnyolc éves volt, és a lendülete mit sem változott.

De most csukd be a könyvet hogy hallja a szél

Lailah tüze körül ültek a szabad ég alatt, lombsátor borult föléjük, az Őrző, egy új Őrző, aki talán hasonlított egy kicsit Soreyre a felelősségvállalásával és az elszántságával (de ebben talán mindannyian hasonlítottak egymásra), már aludt. Sorey suttogva, cserébe heves gesztikulációkkal mesélte Lailah-nak az egyik új felfedezésüket, fejből idézett szövegrészleteket az ősi nyelven, és nem bajlódott a fordítással, majd valahol a harmadik ásítás környékén lezárta a történetet.
- Örülök, hogy jól érzed magad – mondta Lailah, aztán rápillantott. – Örülök, hogy jól érzitek magatokat.
- Soha nem unatkoztunk – felelte vidáman, aztán megint elnyomott egy ásítást. – Jobb lesz, ha most én is lefekszem – jelentette. Odahajolt hozzá, rövid csókot váltottak, Sorey ujjai a combján egy pillanatra; soha nem csinálnak ilyesmit mások előtt, de Lailah szereti őket, és ugyanolyan büszkén nézett rájuk, mint bármikor azóta, hogy Sorey visszajött.
- Aludj jól – suttogta, összemosolyogtak, és Sorey magára húzta a takaróját a tűz mellett. Mikleo nézte egy ideig, de Sorey fáradt volt, hamar elaludt.
Mikleo hosszan sóhajtott, és talán ebben a sóhajban volt valami, vagy csak Lailah ismerte túl jól, mert megkérdezte:
- Min gondolkodsz?
Felpillantott a lombkoronákon túli csillagos égre, emlékezni fogok erre a napra, és mielőtt válaszolt volna, végiggondolta, hogyan hangozhat majd kimondva.
- Valaki azt mondta, ostobaság, amit csinálok.
- Nem hiszem, hogy ez a valaki jól ismert volna téged – mutatott rá Lailah élből, és mert nem kellett neki elmagyarázni, pontosan miről van szó.
- Én is valami ilyesmire gondoltam – mosolyodott el, és a tűzszeráfra nézett. – Ez az illető azzal folytatta, hogy mi lesz velem, ha elmegy, és nem jön vissza... Mintha ez nekem eszembe sem jutna...
- Soreynek minden esélye megvan, hogy újjászülessen, ugye tudod?
- Nem tudunk erről semmi biztosat – mondta, mert nem akart hamis reményeket.
Voltak Őrzők, akik visszatértek, és voltak akik nem. Voltak Őrzők, akiket elemésztett a sötétség, és voltak, akik fénye erősebb volt nála. Voltak Őrzők, akik nagyot hibáztak, és voltak Őrzők, akik helyretették a hibákat. Voltak Őrzők akik feláldozták magukat, vagy így, vagy úgy. Ki tudja, mit kell tenni, vagy milyen erősen kell fényleni ahhoz, hogy végül ne csak a legendák maradjanak utánuk?
- Nehéz, amikor ennyire szeretsz valakit, és ennyi mindenen túl vagytok, de abban biztos vagyok, hogy bármi is lesz, szembe tudsz majd nézni vele.
Talán ez volt a legbiztatóbb, amit Lailah anélkül mondhatott volna neki, hogy az előhívná azokat a hamis reményeket.
Sorey negyvennyolc éves volt, és néha már túl hamar elfáradt.

Hogy itt jártál itt voltál valakiért

Hűvös, kicsit nyirkos volt a levegő, érződött, hogy mélyen a hegy belsejében a romváros nem tud rendesen szellőzni, a lyukakat, amik ezt szolgálták volna, régen eltemették a hegyomlások. Mikleo aggódott egy kicsit, hogy elég biztonságos-e lent kóborolniuk, de Soreyt úgy tűnik, semmi ilyesmi nem környékezte meg. A biztonság kedvéért azért szorosan mellette maradt. Sorey reflexei már nem voltak a régiek, ahogyan az ereje is fogyóban volt, és Mikleo úgy gondolta, ez az utolsó nagyobb utazásuk a tél beállta előtt. Muszáj pihenniük, és az időjárásváltozások is néha megviselték a másikat.
A gondolataiból Sorey köhögése riasztotta fel. Szerencsére ez csak a torkából jött, talán meghűlt az éjjel, ezt még gyorsan tudja gyógyítani.
- Szereznünk kellett volna egy vastagabb takarót – mormolta, közben lehúzta a kesztyűt az egyik kezéről, és óvatosan Sorey álla alá simított vele.
- Vagy csak mellém bújhattál volna – felelte mosolyogva, amint elhúzta a kezét, és utána hajolt, hogy a tenyerébe csókoljon. Mikleo megcirógatta az arcát, arrébb söpörte a tincseit a homlokából, hogy csókot lehelhessen a bőrére.
- Hát persze – suttogta. Sorey szemei ragyogtak, még a sötétben is, és ez soha nem fakult meg az idővel. – Pihensz egy kicsit? – érdeklődte a csendben, ami puhán hullott rájuk, ahogy elmerültek egymás pillantásában.
- Nézzünk előbb körül – ajánlotta, és tovább indultak.
Sorey ötvennyolc éves volt, és az ereje már fogytán.

Aki ismer úgy, ahogy más még nem

A kandalló kellemes meleget adott, a pipafüst illatossá tette a levegőt, tintaillat keveredett mellé, és az ajtó alatt beszökő hószag. Az idő nagy részében egymás mellett ültek az íróasztalnál, beszélgettek, emlékeztek, az utazásaikról írtak memoárt, pontosabban Sorey diktált, Mikleo pedig leírta, mert Sorey kézírása nem a könnyű olvashatóságról volt híres. Mikleo szeretett írni, és együtt fogalmazni, gondolkodni szórakoztató volt. Olyankor is, mikor Sorey csak a vállának dőlt, az ezüstös füst kígyózott körülötte, a füvek a pipában édeskés illattal égtek, és lassan elaludt a mondatok végtelen sorait követve. Mikleo óvatosan kivette a kezéből a pipát és néhány csepp vízzel átnedvesítette a füveket, hogy ne égjenek tovább. Először nem igazán örült az új szokásnak, de Sorey elég makacs volt, és persze, hogy nem lehetett megmondani neki, mit csináljon és mit ne. Az új illatában nem a távolság és magasság volt, hanem a csendes és otthonos parázs és pipafüst.
- Ennyit aludtam? – kérdezte karcos hangon, ahogy mocorogni kezdett, a takaró lejjebb csúszott róla. Az asztalon két papír hevert teleírva, a második még száradt, a harmadiknak éppen elkezdte a legfelső sorát.
- Talán folytathatod az ágyban – ajánlotta Mikleo, de Sorey csak nyújtózkodott, lassan, megfontoltan, a csontjai ropogtak és elnyúlt a régen kihűlt teájáért.
- Most nem érzem magam fáradtnak – felelte. – Hol tartunk? – Maga elé húzta az egyik oldalt, érdeklődve pillantott rá, néhány perc múlva a végére ért, visszatámasztotta a fejét a vállához. Szinte már hiányzott az ismerős súlya. – Az nem ér, hogy te ilyen ügyes vagy ebben – mondta, de a hangja mosolygott.
- Volt egy kis időm gyakorolni – mondta, és összefűzte az ujjaikat.
- Akkor is lenyűgöző – suttogta. – Lenyűgöző vagy.
- Te is, Sorey, te is – válaszolta halkan, mire a másik csendesen nevetett. Mikleo anélkül látta maga előtt a legkisebb mosolytól is ezernyi ráncba gyűrődő, mégis gyönyörű arcot, hogy odanézett volna. Sorey felemelte a fejét a válláról.
- Szabad? – kérdezte, mert időről-időre megkérdezte, és Mikleo soha-soha nem mondta volna, hogy nem akarja, hogy hozzáérjen. Összehajoltak egy csókra, kedveskedő, lassú és nyugodt csókra, amilyenek a csókok mostanában. De Sorey még mindig pontosan úgy nézett rá, mintha ő lenne az egyetlen a világon, aki érdemes a szeretetére, és Mikleo már régen nem akarta megmagyarázni, vagy megérteni annak az okát, miértjét vagy mikéntjét, hogyan lehet valakit ennyire szeretni és viszontszeretni.
Sorey hatvannyolc éves volt, a lelkesedése még a régi, a teste azonban már visszatartotta.

Az ajtó a test, ami nyikorog, ha régi
Az ablak a szempár, a jövődet nézi

A gondolatok időről-időre megkörnyékezték, és nem tudta tagadni, hogy egyre gyakrabban. Tudta, hogy látszik rajta, tudta, hogy Sorey észreveszi rajta, tudta, hogy ez így mindkettejüknek fáj, de nem tudott mit tenni. A lehető legnagyobb ostobaság volt előre gyászolni és előre sírni, az éj legsötétebb óráiban azonban nem tudott mit tenni, megkörnyékezte a szomorúság.
- Mi a baj, Mikleo? Napok óta csendben vagy. – Sorey kérdése megakasztotta a mozdulatban, nyelnie kellett egyet, hogy ne törjön elő belőle a csillapíthatatlan és vigasztalhatatlan szomorúság.
- Nem szeretnék beszélni róla – felelte végül, és odavitte a teát az ágyhoz. Sorey már ritkán kelt fel.
- Én szeretnék – hangzott a válasz. – Letennéd a teát? Köszönöm. – Az ital az ágy melletti éjjeliszekrényen kapott új helyet, karnyújtásnyira. Úgyis a kezébe adja majd, ha kéri. Odaült mellé a faragott székre, amit jó ideje el sem mozdított a helyéről. – Figyelj, nem kell szomorúnak lenned. Nem szeretném, ha szomorú lennél miattam.
- Én nem...
- Lehet, hogy lassan teljesen ágyhoz kötött vénember vagyok, de a látásom még egész jó. – Sorey mosolygott, amikor felnézett rá. Nem volt dühös, nem neheztelt.
- Sajnálom – bökte ki.
- Nincsen mit. – Volt egy kis szünet, mielőtt Sorey folytatta volna: – Mi lenne, ha járnál egyet a környéken? Már legalább... tíz éve? Tíz éve nem mozdultunk ki Elysiából, talán jobb kedved lenne, ha pár nap-
- Nem – vágott közbe, talán kicsit élesebben, mint szerette volna. – Hogy képzeled, hogy majd itt hagylak? Egy lépést sem teszek nélküled sehová, felejtsd el!
Sorey mosolya nem tűnt el, még ha ő olyan hangot is ütött meg vele, amit már nagyon-nagyon régen nem.
- Akkor mondhatok valamit? – kérdezte, felé nyújtva az egyik kezét. Mikleo hagyta, hogy összekulcsolja az ujjaikat. Sorey keze reszketett, de nem úgy tűnt, mint akit ez zavar. Mikleo torka elszorult. – Nem szeretném, ha szomorú lennél olyasmi miatt, amin nem tudunk változtatni, mert én egész életemben boldog voltam melletted. Sőt, most is boldog vagyok, hogy itt vagy velem, és itt vagyok veled. – Sorey felemelte a szabad kezét, hogy letörölje a könnyeket az arcáról. Mikleónak nem tűnt fel, hogy sír, hogy az arcán forró könnyek futnak végig. – Nem ezért mondtam, hé. Ülj át mellém, hogy meg tudjalak ölelni – kérte, és egy szó nélkül teljesítette a kérést, odabújt Sorey karjaiba, aki gyengén és gyengéden ölelte magához, amíg kiszipogta magát.
Sorey hetvennyolc éves volt, és az örökké pozitív világlátását soha nem veszítette el.

***
Megöregszünk majd

Sorey megmozdult, próbált kényelmesebb pózba fordulni, de ez nem volt annyira egyszerű. A vékony pléd és a végtagjaik szoros összevisszaságban fonódtak össze, hogy Mikleo azon gondolkodott már órák óta, hogyan képes így a másik nyugton feküdni egyáltalán. Mégsem kérte meg, hogy rendezzék a soraikat. Annyira nem volt kényelmetlen, hogy Sorey félig rajta fekszik, sőt, valahol a zsibbadáson túl ez volt a legjobb érzés a világon, hiszen ez azt jelentette: itt van, itt van, ittvan.
Sorey megmozdult, óvatosan összehúzta magát, hogy egészen elkülöníthető lett, melyik oldalán fekszik az ágynak, és Mikleo azonnal utána mozdult, ezúttal ő feküdt a mellkasára, a rengeteg haja mindkettejüket betakarta.
- Csak azt nem értem – mormolta Sorey egészen halkan –, ha ez fordítva sem volt kényelmes, honnan gondoltad, hogy így majd az lesz?
- Eddig én zsibbadtam mindenhol, úgyhogy most te fogsz – közölte, és lehunyta a szemeit. Nem akart aludni, csak pihenni egy kicsit, csak hagyni, hogy az érzés ellepje. Soha nem volt elég belőle. Soha nem is lehetett elég belőle.
- Ez kedves. Csak egy kicsit menj arrébb, hogy kapjak levegőt. – Mikleo arrébb mozdult egy kicsit.
- Nevetséges vagy – mondta közben.
- Egyszer azt állítottad, így szeretsz – felelte neki Sorey, közben a hajába túrt.
- Ezt mikor mondtam?
- Amikor megkértem a kezed.
- Úgy érted, amikor én kértem meg a te kezed – pontosított, és felpillantott. Sorey úgy pislogott rá, mint aki nem tudja eldönteni, most viccelt-e vagy sem. De Mikleo nem viccelt.
- Én egy kicsit máshogy emlékszem – kezdte elgondolkodva.
- Márpedig én pontosan emlékszem.
Addig vitatkoztak, míg mind a ketten hangosan nevettek, mert nevetséges volt, hogy nem emlékeznek tisztán, de talán nem is volt olyan fontos. Egész életükben együtt voltak, amikor tehették. Mit számít akkor egy csendesen egymásnak elsuttogott hűségeskü, ha azt betartani a világon a legegyszerűbb volt?
Mikleo fiatalnak érezte magát, Sorey örök vidámsága és a kicsattanó energiája elég volt hozzá, és Mikleo öregnek érezte magát, érezte a csontjaiban az évszázadokat, és ezzel nem volt semmi baj.
Sorey tizennyolc éves volt, és még az évszázados alvás, és utána még ötven év.
Sorey huszonöt éves volt, már évszázadok óta.
A pillantása, ahogyan Mikleóra nézett, semmit nem változott.

Némán
Néz majd szét a szenvedély.



KatieWR; 2017. július 26. – augusztus 03.



/Kedves Olvasók, ez egy időzített poszt, 
nyaralni vagyok. Az esetleges kommentekre csak 
később tudok válaszolni, 
megértéseteket köszönöm; Katie

4 megjegyzés:

  1. Hogy lehet valami ilyen szép, jaj a szívem!! QWQ Olyan jól volt vezetve a történet, Sorey öregedésével együtt, nagyon élveztem olvasni. x3 És happy end lett, ezért is szeretlek! <333 Édes kis bogárkák. qwq

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Úgy örülök, hogy tetszik! qwq Köszönöm, hogy ezt mondod~ Jaj, mindig olyan rosszul érzem magam, ha valami olyasmi forog a fejemben, amikor nem boldogok, úgyhogy megérdemelték a szeretet. Azok hát~
      Köszönöm, hogy írtál <3 <3

      Törlés
  2. Na basszus a harmadik felében jól megsirattál, teljesen kétségbeestem, mennyire lesz ez még szomorú, még most is sírok ;c
    Ennek ellenére imádtam, elmondhatatlanul-leírhatatlanul imádtam...De tényleg, fantasztikus lett :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, ne sírj qwq Tessék, adok zsepit~
      Köszönöm szépen, úgy örülök, hogy tetszik~ :33

      Törlés